Az egészségügyi ellátórendszer működtetése nem kormányzati ajándék: ennek fedezetét a dolgozók befizetései teremtik meg, ezért joggal követelhetnek beleszólást abba, hogy a pénzüket miként használják fel. A Magyar Szakszervezeti Szövetség szerint ezért vissza kell állítani a társadalombiztosítási önkormányzatokat.
Egyszer végre választ kellene adni olyan kérdésekre, mint hogy azonos társadalmi-politikai berendezkedés mellett miért hosszabb az emberek várható élettartama például Ausztriában. S mit kezdjünk azzal, hogy a kedvezőtlen éghajlati, környezeti tényezők ellenére miért élnek 8-12 évvel tovább az emberek Skandináviában? Vajon milyen genetikai okok vagy titkos, fel nem fedezett kórokozók idézik elő azt a jelenséget, hogy Magyarországon – a nyugati határtól akár néhány száz méternyi távolságban is – jóval hamarabb halnak meg az emberek?
A Magyar Szakszervezeti Szövetség a Fehér könyvében próbálta megfogalmazni, hogy miért működik rosszul a hazai egészségügyi ellátórendszer, s mit vár azoktól a pártoktól, amelyek a tavaszi parlamenti választáson indulnak, s kormányzati szerepre készülnek. Elöljáróban leszögezhetjük: nem azt, hogy genetikai elváltozásokban vagy ismeretlen betegségekben keressék a választ. Ilyenek ugyanis nincsenek.
A fejlett európai országok kutatói évtizedek óta elemzik lakosságuk népegészségügyi helyzetét, a szociális, társadalmi mutatókat, az egészségügyi ellátórendszer állapotát, s keresik az összefüggéseket az egyes emberek életminősége és várható életkora között. Az adatok pedig egyértelműen arra utalnak, hogy minél kisebbek a társadalmi különbségek, minél igazságosabban osztják el a rendelkezésre álló javakat, annál hosszabb lesz a várható átlagéletkor.
Az életkilátásokban mutatkozó különbségek egyébként Magyarországon belül is megengedhetetlenül nagyok. Néhány példa: az érettségizett férfiak várható élettartama 76, a nem érettségizetteké 66 év. A legszegényebb kistérségekben pedig 13,5 évvel élnek rövidebb ideig a férfiak, mint a leggazdagabb térségekben. Ez teljesen elfogadhatatlan, bár részben magyarázattal szolgál rá az, hogy míg 1992-ben a GDP 6 százalékát, addig 2015-ben már csak 4,7 százalékát költöttük az egészségügyre közösségi forrásokból, miközben az egészségügyi magánkiadások aránya 30 százalék fölé nőtt. Szóval aki meg tudja fizetni az árát, az tovább is élhet.
A társadalombiztosítási – ezen belül az egészségbiztosítási – rendszer tehát elég rossz állapotban van, ráadásul a járulékfizetőknek semmilyen hatása sincs ezek működtetésére, ellenőrzésére. Magyarországon is történt kísérlet 1991-ben a két társadalombiztosítási ágazat, tehát az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás önkormányzati irányítására, de a hatalom nehezen tűrte a civil kontrollt, s az első Fidesz-kormány 1998-ban ezt gyorsan fel is számolta.
Az önkormányzatok rossz gazdának minősültek – érvelt akkor a kormány. És az állam jobb gazdának bizonyult? Ma már látni, hogy nem, hiszen az egészségügy súlyos problémákkal küzd. Az egészségbiztosítás egy társadalmi méretű, közcélú társadalmi kockázatkezelő rendszer, amely non profit elven működik, s a tagjainak (befizetőinek) hosszútávon – a teljes emberi életútra kiterjedően – garantálnia kellene minden olyan szolgáltatást, ami az élet megmentéséhez, a gyógyuláshoz, a rehabilitációhoz szükséges.
És garantálja? Nem. Miközben világossá kellene tenni, hogy a dolgozók megfelelő életszínvonala, szociális biztonsága, egészségügyi ellátása nem a politikusok vagy a mindenkori kormányok ajándéka. Ezek fedezetét ők termelik meg és adják össze adók és járulékok formájában, ezért a közösség tagjainak nyújtott szolidaritási alapú ellátásokban az érintetteknek nemcsak passzív, elfogadó szerepük van, hanem ki kell vívniuk az aktív részvétel és beleszólás jogát is.
Meg kell követelni az aktuálisan regnáló hatalomtól az ehhez szükséges alkotmányos garanciák, korszerű törvények és a megfelelő intézményrendszer kialakítását. A munkavállalóknak részt kell követelniük a társadalombiztosítási intézmények stratégiai irányításában. Ennek lehetséges formája pedig a Magyar Szakszervezeti Szövetség szerint a társadalombiztosítási önkormányzatok visszaállítása és korszerű tartalommal való megtöltése.
De több más területen is változásra van szükség. Nem megfelelő a társadalmi egészségbiztosítás és nyugdíjbiztosítás intézményrendszere, nincs egészségpolitikai program, nincs olyan megfelelő jövőkép, amely a rendszer fenntarthatóságát ígérné. Elavult és elfogadhatatlan szempontokat preferál a finanszírozás rendszere, tisztázatlanok az érdekviszonyok, s nincs megfelelő benchmarking. Ez így biztosan nem működik. Ezt tények sora bizonyítja…
A sor végén a helyünk?
Stabilan a sereghajtók között szerepel Magyarország az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index (EHCI) 2017-es rangsorában, a 35 országot tartalmazó listán már csak Románia, Bulgária, Görögország és Litvánia produkált rosszabb eredményt. A tavaly még hátrébb álló lengyelek immár a magyar pontszámmal azonos értéket értek el, azaz 584 pontot az ezerből – derül ki a napi.hu-n közzétett adatokból. Az éllovas változatlanul Hollandia 924 ponttal, második Svájc 898-cal, a 2017-es top háromban a tavalyi Norvégia helyet azonban Dánia szerepel 864 ponttal.
(Fotó: index.hu)
