A magyar munkás fizetése esetleg csak harmada-negyede a németéhez képest, vagyis nálunk az élőmunka költsége sokkal alacsonyabb. A jóval szerényebb bérért viszont a foglalkoztatottak egy multinál ugyanannyi idő alatt nagyjából ugyanannyit termelnek, vagyis lényegesen kisebb részt kapnak a profitból.

A szerényebb hazai béreket leginkább azzal szokás indokolni, hogy alacsony a magyar termelékenység, vagyis egy átlagos munkaórában egy átlagos magyar munkás kisebb hozzáadott értéket állít elő. Ez az érvelés azonban hamis, mert mi köze az egyes iparágakban, az egyes gyárakban jellemző bér/termelékenységaránynak a nemzeti szintű bér/termelékenységarányhoz? Semmi, mert az egyes cégek között igen nagy a szórás – legalábbis erre a következtetésre jutottak a Magyar Szakszervezeti Szövetség Fehér könyvének összeállításában közreműködő szakértők.

A valóságban egy iparág, vállalat, gyáregység, egyén termelékenysége nyilvánvalóan soha nem azonos a nemzeti átlaggal. A kelet-európai gazdaságokban meghatározó feldolgozóiparban viszont kifejezetten magasabb a valódi termelékenység, mint például a német gazdaságban: száz euró bérköltségből a német munkás 132 eurónyi értéket termel meg, míg a hasonló területen foglalkoztatott magyar kollegája 212 eurónyit!

Ennek elsődleges oka nyilvánvalóan az, hogy a hazai munkás jövedelme esetleg csak harmada-negyede a németéhez képest, vagyis nálunk az élőmunka költsége sokkal alacsonyabb. A jóval szerényebb bérért viszont egy multinál ugyanannyi idő alatt nagyjából ugyanannyit termelnek, mint tőlünk nyugatabbra. Szóval a magyar munkás foglalkoztatása jóval nagyobb haszonnal kecsegtet.

Nézzünk egy konkrét példát: egy német vállalat otthon autóüléseket gyárt, s többek között a felhasznált alapanyagok ára, az energiaszámlák és a berendezések amortizációja mellett figyelembe veszi a bérköltségeket is, majd ezek alapján kalkulál árat. Az üzletnek a számára így is nyereségesnek kell lennie. Ha viszont Magyarországra telepítik a gyártást, ugyanazon a gépsoron egységnyi idő alatt akár ugyanannyi ülés készülhet el – csakhogy jóval olcsóbban.

Nálunk ugyanis lényegesen szerényebben a fizetések, alacsonyabbak lehetnek a közműdíjak, esetleg a telephely létesítéséhez jelentős támogatást biztosított az állam, tehát az önköltség kisebb. Figyelem: nem a termelékenység, hanem az önköltség. A multi persze kiviszi az autóüléseket Németországba, ahol piaci áron – esetleg valamivel alatta, hogy versenyképesebb legyen, hiszen nálunk a gyártás is olcsóbb – értékesítheti azokat, és bezsebelheti az extraprofitot. Az meg, hogy ez miként jelenik meg a hazai GDP-ben, már csak statisztikai trükk kérdése.

Másfelől a hazai tulajdonú cégek termelékenysége tényleg esetleg csak harmada a multikénak, így a kisebb béreket sokan ezzel igazolják. Az összefüggés azonban fordítva is fennáll. Az alacsony bérek miatt hiányzik az a kereslet a magyar gazdaságban, ami a hazai vállalkozások termelékenyebbé tudná tenni. Ezért nincs meg a kényszer sem arra, hogy az olcsó élőmunkát fejlettebb technológiával váltsák ki, ami megfojtja az innovációt. Ez messzire vezető kérdés, ráadásul azt sem tudni biztosan, hogy a bevett adózási trükkök miatt – a kis- és közepes vállalkozások mindent igyekeznek „elköltségelni” – ezek a cégek milyen hatékonysággal működnek.

Az azonos munkáért azonos bért az Európai Unión belül elve első hallásra elméletileg persze méltányos követelés, a gyakorlatban azonban komoly problémákat vet fel. A kelet-európai térségnek ugyanis a tőke számára az az egyik legfőbb előnye, hogy a nyugatihoz képest alacsonyabbak a fizetések. Miközben ez nyilván nem maradhat így, a nyugati színvonalú bérek azonnali bevezetése oda vezetne, hogy teljesen megszűnik a működő tőke beáramlása.

Ugyanúgy erősen problémás az a vélekedés is, amely szerint a hazai bérek megfelelő színvonalon vannak. Számos téves feltételezésből indul ki ez az érvrendszer, ezek közül kiemelkedik az a vélekedés, amely szerint a magyar bérek közel vannak a termelékenység szabta felső korláthoz, azaz a fizetések emelésére nemigen van lehetőség. Ez persze így nem igaz, hiszen a multiknál költséghatékonyabban foglalkoztatják a magyar melóst, mint az anyaországukban dolgozó munkaerőt. Szóval akár itt is többet fizethetnének.

A gazdaság egyes részeinek termelékenységét, így elérhető béreit leginkább maguk az érintettek ismerik legjobban. Nem véletlen, hogy Észak- és Nyugat-Európában ezt a kérdést az egyes iparágakban tevékenykedő erős munkaadói és munkavállalói szervezetek rendezik. Számos nyugati országban nincs is szükség központi minimálbérre, mert helyette a munkaerőpiaci partnerek iparági bérpadlóban (minimálbérben) állapodnak meg, s ez lehetőséget teremt a differenciálásra is. Ez lenne Magyarországon is az ideális és követendő példa, amelyhez azonban a törvényhozásnak jelentősen erősítenie kellene a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek jogosítványait – és finanszírozását. 

Mi van a bérekkel az unió peremén?

Egy fontos mutató a bérarány, amely a hozzáadott érték tőke és munka közötti megoszlását fejezi ki a gazdaság egészében, s ez átlagosan hét százalékponttal alacsonyabb a közép-kelet-európai (KKE) országokban, mint Nyugat-Európában. Egy másik példa a bérekkel korrigált termelékenység (az egységnyi munkaerőköltség által termelt hozzáadott érték), amely a feldolgozóiparban az összes KKE-ország esetében lényegesen magasabb, mint Németországban. Ez arra utal, hogy ez a kulcsfontosságú ágazat, amely a leginkább ki van téve a nemzetközi versenynek, lényeges tartalékokkal rendelkezik.

Csehország, Magyarország és Lengyelország esetében a bérfelzárkóztatás Németországhoz viszonyítva érdekesen alakult. A fő trend hasonló az egész régióban. Csehországban a bérszint (euróban kifejezve) az 1993. évi németországi szint 8,3 százalékáról 2010-re annak 35,1 százalékára emelkedett, majd 2015-re 30,9 százalékra csúszott vissza. A magyar bérek felzárkózási aránya ettől enyhén elmaradt, de szintén jelentős: az 1993. évi német átlagbérek 10,5 százalékáról 2008-ra annak 31,9 százalékára nőtt, majd 2015-ben 25,1 százalékra esett vissza. Lengyelországban a bérszintek az 1995. évi német bérekhez viszonyítva 1995-ben 13,7 százalékról 2008-ra 33 százalékra növekedtek, s 2015-re 29,3 százalékra csökkentek. Ez mellesleg azt mutatja, hogy a magyar munkavállalók jártak a legrosszabbul.

Ha a bérnövekedés mozgatórugóit nézzük, két tényezőnek volt lényeges szerepe: a közvetlen külföldi befektetéseknek és a munkaerő-elvándorlásnak. Az egyre szűkülő régiós munkaerőpiacokon folyamatosan nő a munkaerőhiány, és a régióban meggyökerezett multinacionális vállalatok egyre kevésbé lesznek képesek elszakítani a béreket a termelékenységtől. A megtermelt jövedelem tisztességes elosztása – ami teljesen jogos és egyben szükségszerű követelés – azonban nem az egyetlen érv a béremelés mellett.

A kialakult kényszerűen alacsony bérel mára a jövőbeni fejlődés korlátjává váltak – többek között azért, mert visszafogják a belső kereslet növekedését –, és a régiót a nemzetközi munkamegosztásban alárendelt és függő szerepben tartják. Ennek oka, hogy az érintett államokat az alacsony hozzáadott értéket termelő összeszerelői tevékenységre kárhoztatják, ami hosszabbtávon nem tartható fenn.

(Forrás: Galgóczi Béla: Miért esedékes egy béremelés Közép-Kelet-Európában. Galgóczi Béla, az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet munkatársa, és a tanulmányát 2017 nyarán hozta nyilvánosságra.)

(Fotó: 24.hu)